12. fejezet: I Need Time

Sziasztok!

Az a helyzet, hogy picit félreidőzítettem a bejegyzéseket, így a mostani kicsit megcsúszva érkezik, ne haragudjatok ezért a kis kellemetlenségért :)

Ezt is picit pörgősebbre terveztem, de akkor ismét csak nagyon hosszú lett volna, viszont a következő már tényleg egy izgalmas fejezet lesz! :)

Másnap reggel 9-kor Tom már a kapitányságon várakozott. Ki sem látott fejéből, olyan fáradt volt. Különös álma után nem igazán ment neki az alvás, egy idő után fel is adta a próbálkozást annak érdekében, hogy talán visszaalszik, ezután pedig Allie-n kezdett gondolkodni. Pontosabban Allie-n és Biancán, hiszen ott van barátnője, akivel tegnap este nem tudott úgy viselkedni, ahogyan kellett volna.

Korán reggel indult el a hotelből, senkit nem akart felébreszteni és nem akarta azt sem, hogy bárki is elkísérje. Még Billt sem akarta most maga mellett tudni. Egyszerűen úgy érezte, a fejében zúgó hang is éppen elég -kellemetlen- társaság most számára, nem volt szüksége arra, hogy öccse esetleg hangosan is kimondja ezeket a gondolatokat.

Mert tudta, hogy Bill kimondta volna, hiszen Bill jobban ismerte, mint ő saját magát. Éjjeli rövid beszélgetésük bőven elegendő volt Tomnak ahhoz, hogy úgy érezze, élete felborult. Az utóbbi hónapokban kezdett minden rendbe jönni, aludni is tudott, nem gyötörték az Allie-vel kapcsolatos álmok. Pontosabban csak az az álom. Mindig ugyanaz volt.

Megismert egy lányt, akibe az idő múlásával talán még beleszeretni és képes lett volna. Aztán a múlt hirtelen kopogtatott, mi több, dörömbölt az ajtaján. Sőt, inkább kérdezés nélkül berúgta azt. És mi van most? Azt maga sem tudta volna megmondani.

- Jó reggelt – ismerős hang ütötte meg Tom fülét. – Hogy aludtál?
- Nem ez volt életem legjobb éjszakája – mosolygott rá a lányra. Szerette volna megmondani neki, hogy miatta nem tudott aludni, mert olyannyira visszaférkőzött gondolataiba, hogy már éjjel sem hagyja nyugton, de úgy gondolta, sem a hely, sem az idő nem alkalmas. Meg aztán abban sem volt biztos, jó lenne-e Allie-vel bármi ilyesmiről beszélgetni. Lehet, csak hirtelen felbukkanása okozza mindezt, lehet, hogy Billnek még sincs igaza, talán nincsenek már érzései a lány iránt, csak felkavarta ez a találkozás. Igen, egész biztos, csak ennyiről van szó. Se több, se kevesebb.

- Tom?
- Tessék? – Kapta fel fejét a gitáros.
- Azt mondtam, gyere. Ki fognak hallgatni.
- Te is jössz?
- Természetesen – mosolygott rá a lány. – Nem is engedném, hogy a jelenlétem nélkül mondj bármit is. – Tom viszonozta Allie mosolyát, majd megindultak a kihallgatóterem irányába.

- Mr. Kaulitz, kérem, mondja el, mi történt tegnap este.
- Tegnap este már kismilliószor elmondtam.
- Tom! Öhm, Mr. Kaulitz, tegyen, ahogy a rendőrúr parancsolta – Tom elvigyorodott, ahogyan Allie Mr. Kaulitz-nak szólította, talán ez okozhatta, hogy összeszedte gondolatait és mesélni kezdett a rendőrfőnöknek.

- Tegnap, késő délután érkeztünk meg az öcsémmel, a barátnőjével és az én barátnőmmel. Elfoglaltuk a szállodában a lakosztályunkat, aztán kitaláltuk, hogy elmegyünk bulizni. Vágja, van itt az a fasza klub... Aú! – Allie az asztal alatt bokán rúgta Tomot, majd szúrós pillantásokkal illette. – Izé, úgy értem, tudja, van itt az a színvonalas, kifinomult szórakozóhely. Na, oda mentünk tegnap este. Koccintottunk arra, hogy itt vagyunk, elkezdtük tervezni az előttünk álló egy hetet, közben lecsúszott még egy... pár ital. Jó kedvünk volt, na. Aztán az öcsém és én egyszerre szúrtuk ki lent, a nagy tömegben menedzserünket. Egyáltalán nem értettük, hogy mit keres itt, hiszen egy szóval nem mondta, hogy velünk tartana, sőt. Biztos, hogy nem nyaralni jött. Ha érti, mire gondolok.
- Nem, Mr. Kaulitz, nem értem.
- Azt hittem, a rendőröknek csak a viccekben lassú a felfogásuk. Mi a...? – Kérdezte, miután Allie újabb rúgást irányzott bokájának. – Oh, elnézést. – Szabadkozott egyből Tom, miután rájött, az előző gondolatait hangosan mondta ki. Aaron-on látszott, eddig sem volt a kedvence a nagyszájú Tom, mostani kijelentésével azonban sikerült rátennie még néhány lapáttal.
- Szóval, Kaulitz?
- Arra próbáltam célozni, mélyen tisztelt rendőrfőnök úr, hogy szerény személyem úgy véli, menedzserem, David Jost tette a kokaint a csomagtartóba, utána pedig ő értesítette magukat.
- Maga és a „szerény személy” két külön dolog, Kaulitz.
- Örülök, hogy megragadta a lényeget – mondta epésen Tom.
- Örülnék, ha tiszteletet tanúsítana, azt hiszem, nem először kérem.
- Elnézést.
- Egyébként pedig bizonyítsa, amit mond.

~ ALLIE ~

- Nos – vettem át a szót, úgy gondoltam, jobb ennek a vitának még azelőtt véget vetni, mielőtt elkezdődne. – Ha már így kéri, Aaron. Tegnap este elmentem a klubba és elkértem a biztonsági kamera felvételét, úgy értem, a biztonsági kameráét, ami a klub bejárata előtt történő eseményeket rögzíti – fél szemmel Tomra sandítottam, hiszen neki sem számoltam be erről a kis akciómról. Tegnap, miután kitettem őt a szállodánál, azonnal a szórakozóhely felé vettem az irányt.

Laptopomért nyúltam, bekapcsoltam, majd lejátszottam a felvétet, melyen jól látszik, hogy egy alak, akire David Jost személyleírása tökéletesen illik, babrálni kezd Tom csomagtartójával, majd résnyire felnyitja, bedob valamit és sietősen távozik, pontosabban bemegy a klubba. Pár perccel később elhagyja azt, majd Tom és Bill jelennek meg a kamera képén.

A velem egy szobában tartózkodó két férfi tátott szájjal bámulta laptopom kijelzőjét. Hiába volt Tom is szinte teljesen biztos abban, menedzsere keze van a dologban, a tény, hogy mindez be is igazolódott, őt is megdöbbentette.

Természetesen nem volt kérdés, hogy Tomot elengedik, hiszen a felvétel bizonyította, semmi köze nem volt ehhez az esethez.

A rendőrség épületének oldalához mentünk, Tom meggyújtott egy szál cigarettát, majd nagyot slukkolt bele.

- Ez azért kemény... – Motyogta, nem tudom, inkább magának, vagy nekem.
- Miért tette ezt? – Kérdeztem halkan. Nem tudtam, nem idegesíti-e fel kérdésem, és túl jól ismertem már a dühös Tomot ahhoz, hogy tudjam, nem szeretném olyannak látni.
- Mondtam tegnap is, a feltűnés. Csakhogy a kis magánakciója ezúttal rosszul sült el, mert helyettem saját magát keverte szarba, méghozzá jó nagyba. Remélem, neki nem lesz ilyen jó ügyvédje – mosolygott rám. – Köszönöm.
- Csak a munkámat végeztem.
- Allie, értem én, hogy komolyan veszed ezt az ügyvéd-dolgot, ami persze jó, hiszen nem azért güriztél éveket az egyetemen, hogy utána eldobd a diplomát és szarj az egészbe. De mondd meg őszintén, ha bárki más mellé rendelnek ki, tegnap éjjel visszamész még arra a szórakozóhelyre?
- Én... – Nagyot nyeltem. Meglepett a kérdése, meglepett, hogy még mindig ennyire átlátott rajtam. Hangjában semmi gúnyt nem fedeztem fel, érdeklődő, kíváncsi, és talán bizakodó volt. – Nem tudom. Valószínűleg nem. Az is igaz, hogy ez volt az első komolyabb ügyem, de... Nem, nem hiszem, hogy másért is megtettem volna. Úgy értem, megtettem volna, csak nem aznap éjszaka, több rendőrségen töltött óra után.

Nem mondott semmit, csak szelíden elmosolyodott. Közelebb lépett hozzám, bár még így is tisztes távolság volt köztünk. A szemkontaktust egy percre sem szakította meg. Egyre csak közeledett, amikor pedig szinte már teljes testével magasodott felém, telefonja megcsörrent. Megrázta fejét, mintha próbálna visszatérni a valóságba, vele egy időben pedig én is ugyanezt tettem.

- Mondd – szólt bele közömbösen. – Szerinted? Bulizok. [...] Igen, természetesen komolyan mondom. [...] Normális vagy, Bianca? Mit gondolsz, hol lennék? A rendőrségen. [...] Ja. Bill ott van? [...] Add neki oda, légy szíves. [...] Kösz. Szia.

- Csáó, öcsi. Hogy s mint? – Hangja sokkal élénkebb lett. – [...] Ki szórakozik? [...] Én? [...] Miért szórakoznék? [...] Ja, hogy az. Elengedtek. [...] Hát mert nem csináltam semmit, okostojás. [...] Ja. David volt. [...] Bill, nyugi, ne pörögj be ennyire. Ha hazamentem elmesélem. [...] Igen, igazad van, szerintem is nagyon jó ügyvédem volt – majd rám mosolygott és letette a telefont. Fél év eltelte után még mindig képes voltam elveszni abban a gyönyörű, utánozhatatlan barna szempárban.

~ JADE ~

Tom végre belépett az ajtón, én pedig semmi mást nem szerettem volna jobban, mint karjaiba borulni, csakhogy Bill megelőzött.

- Azért nem volt ekkora ügy – mondta Tom, miközben lefejtette magáról öccse fojtogató karjait.
- Miért nem szóltál reggel, amikor indultál? El akartalak kísérni.
- És én is – szólaltam meg, mire Tom felém fordult, majd elmosolyodott. Hatalmas szikla esett le a szívemről, hiszen nagyjából fél órával ezelőtt még egészen más stílusban beszélt velem, amivel akkor igencsak megrémisztett.
- Aludtatok, nem akartalak felébreszteni titeket.
- És mi volt? – Faggatta Bill.
- Hát... – Rám emelte tekintetét, majd visszafordult öccséhez. – Allie tegnap este, miután hazahozott...
- Ő hozott haza? – Vontam fel szemöldkömet.
- Eredetileg ittas vezetésért akartak megbüntetni, nyilván nem jöhettem a saját autómmal.
- De foghattál volna egy taxit.
- Igen, foghattam volna, csakhogy felajánlotta, én meg elfogadtam – felelte hűvösen, majd visszafordult Billhez. – Szóval miután kitett itt, visszament a szórakozóhelyre, és elkérte a biztonsági kamera felvételeit, amin látszik, hogy David baszakszik a csomagtartómmal, aztán belerak valamit. Mármint érted, nyilván nem mindenki tudná megmondani, hogy ő az, de mi igen.
- És most mi lesz?
- Passz. Gondolom kihallgatják. Nem is érdekel. Bianca, beszélhetnénk? – Fordult hirtelen hozzám.
- Pe... persze – dadogtam. Fejével szobánk irányába bökött, így arra vettem az irányt.

Ő is belépett, majd elkezdte bőröndjébe dobálni ruháit. Elképedve néztem.

- Mit csinálsz? – Kérdeztem, miután felocsúdtam a kezdeti sokkból.
- Erről akartam beszélni veled. Mielőtt feljöttem, lefoglaltam egy nyugis, kisebb szobát.
- Akkor pakoljak én is? – Kérdeztem rejtett izgalommal a hangomban, mire felkapta fejét.
- Öhm, lehet, hogy nem értesz, sőt, egész valószínű. Magamnak foglaltam a szobát.
- Mi van?!
- Időre van szükségem, Bianca.
- Mihez kell neked idő?
- Ahhoz, hogy gondolkodhassak, ez pedig nem megy egy ekkora hodályban, ahol folyamatosan nyüzsgés van körülöttem. Ne vedd magadra, oké? Kicsit pihenek, aztán majd feljövök, este akár még el is mehetünk valamerre. Rendben?
- Re... rendben. – A sírás kerülgetett. – Azért egy puszit adsz? – Szóltam utána, amikor már a szobát is elhagyta.
- Ja, persze – felelte, majd közelebb lépett, és adott egy puszit. Az arcomra. Borzasztóan éreztem magam.

~ TOM ~

Tom már legalább fél órája ült az ágyon, miközben telefonját bámulta, és próbálta eldönteni, elküldje-e azt az sms-t, vagy sem. Végül az előbbi mellett döntött, vagyis rányomott a „Küldés” gombra.

„415-ös szoba, ha gondolod...”

Nem telt el két perc, amikor kopogtattak az ajtón.

- Ez gyors volt – nyitott ajtót vigyorogva.
- Parancsolsz?
- Ööö, az előbb rendeltem kaját, azt hittem, azt hozták fel. Honnan tudtad, hogy ez a szobám?
- Megkérdeztem a recepción, azt mondtam, csak elfelejtetted megmondani, és mivel elvileg még a barátnőd vagyok, elhitték. Bár elég hülyének néztek. Nem akarnál megmagyarázni néhány dolgot?
- Mire gondolsz?
- Például, hogy miért vettél ki egy teljesen külön szobát, amikor ott az hatalmas lakosztály, tele üres szobákkal. Nem mintha ezt nem tudnád, hiszen éjszaka már kipróbáltad az egyiket.
- Bianca, ezt ne most.
- Mi az, hogy ne most? Mi bajod van?
- Semmi bajom nincs.
- Akkor miért viselkedsz így velem?
- Hogy?
- Az ügyvédnőcske miatt van, igaz? – Tom nem válaszolt, csak nézett a távolba. – Tudom, hogy ő az a lány, akiről meséltél.
- Nagyszerű.
- Mi ezen olyan nagyszerű?
- Bianca, minek kérdezel meg valamit, ha úgyis tudod rá a választ? Igen, miatta van. Mit vársz, mit mondjak még?
- Hogy miért.
- Mit miért?
- Miért ilyen fontos a felbukkanása?
- Pont azért, mert felbukkant. Mert nem számítottam rá, és így eléggé nehezen tudom kezelni ezt a helyzetet. Most pedig ha megbocsátasz, erre rá kell gyújtanom – mondta dühösen Tom, majd elindult az erkély irányába.

Bianca az ágyon ült, mialatt barátja talán már egy doboz cigit is elszívott. De nem jött vissza. Csengettek.

- Tom? Szerintem meghozták a kajádat! Hallod? Átvegyem?

Nem érkezett válasz, ezért Bianca úgy döntött, beengedi a szobapincért. Amikor azonban ajtót nyitott, nem egy uniformisba öltözött férfivel vagy nővel találta szemben magát, hanem egy ismerős arccal. Egy ismerős, ám olyan arccal, amit szeretett volna minél előbb elfelejteni. Az ajtóban ugyanis Allie állt.