2013. szeptember 3., kedd

8. fejezet: Who Is She?


Aaa! Annyira vártam már, hogy megoszthassam veletek ezt a részt, hogy el sem tudom mondani!! A kedvencem, bármit tekintve, amit eddig írtam, és nem azért, mert olyan kiemelkedően jó a nyelvezete, hanem... Hanem meg fogjátok érteni, hogy miért, és remélem, ti is szeretni fogjátok! A fejezet után találtok néhány ezzel kapcsolatos gondolatot tőlem, úgyhogy most nem is húzom az időt.
Ja, még annyi, hogy van új szavazás, szóval kezeket fel, és természetesen ezzel egy időben a video is frissült :)


Eltelt az egy hét, Tom a nappaliban ült, a fentről leszűrődő zajok alapján Bill pedig -második- bőröndje tetején ugrált, hogy össze tudja húzni a cipzárt.

- Nem hagynád abba? – Ordított fel Tom.
- Mondjuk, ha feljönnél és segítenél, lehet, hogy egyszerűbb lenne.
- Nem vagyok az anyád, hogy becsomagoljak helyetted, Bibi – trappolt felfelé Tom.
- Annyiszor mondtam már, hogy ne hívj így. – Sziszegte Bill. – Mindjárt téged is beleraklak egy bőröndbe, és nem engedlek ki, amíg nem tanúsítasz egy kis tiszteletet.
- Egyrészt nincs akkora bőröndöd, amibe ez az izmos test beleférne. Másrészt, ha már a tiszteletről van szó, én vagyok az idősebb.
- 10 perccel.
- Nem az a lényeg.
- Hanem az, hogy ezzel minden adandó alkalommal büszkélkedhess – forgatta meg szemeit Bill.
- Pontosan. Na, mutasd azt a szart.

Tom kicsit átrendezte öccse bőröndjét, hogy le lehessen zárni, eközben Bill továbbra is a tükör előtt állt, és azt próbálta eldönteni, mit vegyen fel az útra. Csengettek.

Tom testvére felé fordult, aki azonban nem zavartatta magát, továbbra is a tükör előtt állva tanakodott.

- Nem nyitnád ki? – Nézett át öccse bőröndje felett.
- Nem látod, hogy nem érek rá?
- Annyira gyökér vagy, Bill – felelte Tom, majd meglökte testvérét, ahogy kiment a szobából, hogy ajtót nyithasson.

- Azt hittem, elaludtatok – mondta Jade, majd gyors csókot adott barátjának.
- Bill? – Kérdezte Bianca.
- Szerinted? Ápolja kapcsolatát a másik barátnőjével. A tükörrel – Bianca megforgatta szemeit, majd elindult az emeletre.
- Ezek mik? – Kérdezte Tom a csomagokat bámulva.
- Minek tűnnek?
- Rengeteg felesleges dolognak?!
- Inkább hozd be őket, már abban is elfáradtam, hogy a taxitól idáig vonszoltam – mondta Jade, majd eltűnt a házban.
- Nők – morogta unottan Tom, majd a két sporttáskát vállaira csapta, a két bőröndöt pedig behúzta az előtérbe.

- A te csomagod hol van? – Kérdezte Jade, amikor barátja felbukkant a nappaliban.
- Lehetséges, hogy melletted.
- Ez? – Nézett hitetlenkedve Jade.
- Ez.
- És ebbe mi fér bele?
- Hihetetlenek vagytok – nevetett Tom, majd barátnőjéhez lépett, és hosszasan megcsókolta.

Billre lettek figyelmesek, aki a lépcső oldalán dörömbölt.

- Neked mi a szar bajod van? – Nézett rá értetlenül Tom.
- A múltkor még az volt a problémád, hogy nem kopogok – felelte szemeit forgatva Bill, majd mindenkiből kitört a nevetés.

Néhány órával később a négy fiatal már a repülőn ült, ami Los Angeles felé tartott. Tom az ablak mellett foglalt helyet, hosszú percek, vagy talán órák óta nem szólalt meg, komoran bámult kifelé. Jade egyre nyugtalanabb lett barátja viselkedése miatt, ezért arra az elhatározásra jutott, megkérdezi, mi bántja.

~ JADE ~

- Rossz kedved van? – Kérdeztem, miközben megfogtam kezét és összekulcsoltam ujjainkat.
- Nem, csak azon gondolkodom, David miért ekkora seggfej – válaszolta, de nem nézett rám. Nem tudtam, igazat mond-e.
- Talán nem lesz annyira rossz ez a pár nap – mondtam félénken, Tom pedig végre felém fordult.
- Annyi jó biztosan lesz benne, hogy te is ott leszel velem – mosolygott, majd megcsókolt. Annyira szerettem.

Újabb pár óra elteltével már a LAX reptérről igyekeztünk kifelé, miközben mind a négyen próbáltuk eltakarni arcunkat, amennyire csak tudtuk. Menedzsereink vélhetően Los Angeles összes fotósát értesítették mai érkezésünkről. Amikor nem gondoltam a nyomunkban lihegő paparazzikra, szinte elhittem, hogy jól is telhet ez a pár napos kikapcsolódás.

- Kaulitz névre van foglalásunk – mondta Bill a recepciósnak, amikor már az egyik leghatalmasabb szálloda előterében álltunk. – Két szoba.
- Mr. Kaulitz, elnézését kérjük, ha egy félreértéssel állunk szemben, de erre a névre rendszerünk az elnöki lakosztályt jelzi.
- Megtenné, hogy ellenőrzi még egyszer?
- Természetesen.
- Bill, tök felesleges. Nyilván David intézte – lépett öccse mellé Tom.
- Mr. Kaulitz, az elnöki lakosztályt foglalták le önöknek, ez egészen biztos.
- És nincs esetleg két kisebb, kevésbé feltűnő szobájuk?
- Nagyon sajnálom, de tele vagyunk – húzta el száját a recepciós. – De a lakosztályunk gyönyörű, biztos vagyok benne, el fogja nyerni a tetszésüket.
- Igen, minden bizonnyal. Köszönjük – mondta Bill, majd átvette a kulcsokat és elindultunk a lift irányába.

Éppen megálltunk az ajtó előtt, amikor telefonom megrezzent. Adam írt.
„Remélem, mindenkinek tetszik az ajándékom. Nyugodtan használjátok a szobaszervizt is. Csók.”
- Komolyan mondom, mindjárt lemegyek, és lefoglalom a nevére még a királyi lakosztályt is – morgott Bill, miközben kinyitotta az ajtót.

Itt jönne az a rész, amikor belépve a lakosztályba lélegzetünk is elakad, de tekintve, hogy munkánkból adódóan mind a négyen rengeteg hotelben jártunk már, egyikünket sem bűvölte el az elnöki lakosztály látványa. Szépnek szép volt, természetesen, de semmi több.

- Hány szoba van?
- Négy, plusz a nappali, ha jól látom – felelte Tom az alaprajzot tanulmányozva. – Király, akkor gondolom, az a legpraktikusabb, ha a két, egymástól legtávolabb eső szobát választjuk. – Értetlenül néztünk rá. – Tudjátok, úgy nehezebben terjed a hang – vigyorgott kajánul.
- Nem is értem, ti ketten hogy lehettek testvérek – forgatta meg szemeit Bianca, de közben nevetett.

A szobába lépve kicsit mégiscsak elcsodálkoztam. Laktam már szebbnél szebb szobákban, lakosztályokban, de még egyikben sem volt jakuzzi az ágytól mindössze néhány méterre.


- Alig várom, hogy kipróbáljuk – vigyorgott Tom. – Tulajdonképpen mire is várunk? – Kérdezte, majd szenvedélyesen megcsókolt. Az ágy felé kezdtünk araszolni.

- Ah, basszus, ti egy percre sem bírtok magatokkal? – Bill és Bianca jelentek meg az ajtóban.
- Oké, itt már azért tényleg kopoghatnátok. Ez egy szoba, baszki! – Mondta Tom játékos sértődöttséggel, bár valószínűleg tényleg nem volt ínyére, hogy megzavarták a pillanatunkat.

- Van kint egy programfüzet, az előbb belenéztünk Billel. Elvileg van itt a közelben egy nagyon jó klub, ahol valami nagyszabású party lesz ma, nincs kedvetek megnézni?
- Nektek tényleg nincsenek egyéb terveitek estére? – Kérdezte Tom, hangjában őszinte hitetlenkedéssel.
- Istenem, Kaulitz... – Fintorgott nővérem. – Nagyon örülünk, hogy minden téren remekül működik a kapcsolatotok, de könyörögve kérlek, ne oszd meg velünk minden részletét.
- Csak egy ártatlan kérdés volt – felelte barátom kezeit feltartva. – Amúgy felőlem benézhetünk.
- J... Bianca? – Szúrós tekintettel bámultam Biancára, ennyi idő elteltével igazán belejöhetett volna szerepébe.
- Nincs ellenvetésem.
- Akkor készülődjünk, szűk két óra múlva kezdődik a buli.
- Bill, addig egy Guitar Hero? – Kérdezte testvérét Tom, aki kikerekedett szemekkel bámult vissza rá. – Mi bajod van?
- Nem hallottad?
- Mit?
- Két órám sincs elkészülni. Hogy tudnék így játszani? – Bill fejét rázva kisietett a szobából.
- Ez rosszabb, mint ti ketten együtt – csóválta fejét Tom, majd levágódott a hatalmas franciaágyra, és telefonját kezdte nyomkodni, míg én megpróbáltam eldönteni, mit is vegyek fel este.

A választásom végül egy felül fekete, passzos, alul a testemtől kicsit elálló, flitteres, bézs színű minire esett, amihez fekete platformos magassarkút választottam. Testvérem jött ellenőrizni, készen vagyunk-e, amikor pedig belépett, elnevettük magunkat. Ő egy egészében bézs színű, flitteres, ujjatlan minit viselt, szintén fekete platformos cipővel. Sikerült kicsit összeöltöznünk. Tom ránk nézett, majd mosolyogva megrázta a fejét, és valami olyasmit motyogott, „ikrek”.


- Te nem akarod összekapni magad? – Kérdezte tőle Bianca.
- Tudod, drága Jade, bármennyire is hihetetlen, én nagyjából 10 perc alatt el tudok készülni.
- Ki az, aki 10 perc alatt el tud készülni?
- A normális emberek, például – a válaszra nővérem felvonta szemöldökét.
- Azt hittem, sok időt vesz igénybe a tökéletes külsőd elkészítése – vigyorgott büszkén Bianca, aki biztos volt benne, ezzel a beszólással ő nyert.
- Jade, Jade... – Rázta fejét Tom. – Lehet, hogy Billnek hosszú órákra van szüksége ahhoz, hogy elviselhetően nézzen ki, de amit itt látsz – mutatott végig magán – az puszta genetika.

A klub, amit Bill és Bianca kinéztek, nagyon szép volt, a DJ pedig igényes zenét játszott. A bejáratnál természetesen fotósok hada állt, komolyan elgondolkodtam rajta, hogy Adam kamerákat szereltetett a lakosztályba, hogy mindig tudja, hova kell küldenie a nyomorult paparazzikat. Sietősen indultunk a VIP részleg felé, ahol helyet foglaltunk egy nagy kanapén, majd iszogatni kezdtünk.

Teltek az órák, mi pedig beszélgettünk, nevetgéltünk, mindenkinek egyre jobb hangulata lett.

- Bill? – Tom az imént még jókedvű volt, most azonban feszült hangon szólalt meg. Ijedten kaptam felé fejemet. – Az ott lent, amellett a fehér gatyás srác mögött, nem...
- David – sziszegte Bill. – Mi a szar?! – Az ikrek elindultak utána, de mire leértek, menedzserüknek már hűlt helye volt.

- Induljunk – felelte ökölbe szorított kézzel Tom. A klubból kilépve megindult Audija felé.
- Mit művelsz? – Nézett utána Bill.
- Szerinted? Megyek haza.
- Kocsival?
- Mi mással?
- Tom, ittál – szálltam be a vitába.
- Ne szórakozzatok már, ha nagyon lassan megyek, akkor is csak 10 perc az út.
- Akkor is – mondtuk egyszerre Billel.
- Felőlem sétálhattok is – vetette oda, majd kiriasztotta autóját és beült az első ülésre.
- Fogjatok egy taxit, én... – kezdte Bill, de félbeszakítottam.
- Mi is vele megyünk – mondtam, majd megindultam a kocsi felé. Bill az anyósülésen, Bianca és én pedig hátul foglaltunk helyet.

Már éppen bekanyarodtunk a hotel utcájába, nagyjából 300 méter lehetett hátra, amikor egy rendőrautó villogni kezdett mögöttünk.

- Mi a...
- Nagyszerű! Látod, megmondtam! – Csattant fel Bill.
- Nagyon szépen kérlek, kussolj el – felelte bátyja.

- Szép estét, fiatalok – köszönt be az egyik rendőr az ablakon.
- Önnek is – feleltük.
- Jó volt a buli?
- Éppen csak benéztünk – mondta Tom.
- Akkor gondolom, nem okoz problémát, ha éppen csak megfújatom önnel a szondát.
- Feltétlenül szükséges?
- Igen, Mr. Kaulitz.
- Nocsak, esetleg egy rajongóval van dolgunk? – Bill oldalba vágta testvérét, mi pedig próbáltuk nem elnevetni magunkat, miközben a rendőr szúrós pillantásokkal illette Tomot.
- Tudja, Mr. Kaulitz, a korábbi akciói során találkoztunk már néhányszor. Nem csodálom, ha nem emlékszik rá.
- Ja, hogy az... – morogta Tom, én pedig értetlenül bámultam nővéremre, aki csak megrázta a fejét, jelezve, ő sem tudja, miről van szó.
- Kérem, fújja meg, és legyen kedves kinyitni a csomagtartót is, a kollégám vetne rá egy pillantást.
- Hogyne – mondta Tom, majd lenyomott egy gombot, utána pedig megfújta a szondát, ami természetesen kimutatta, fogyasztott alkoholt.
- Maga soha nem tanul? Ezt most elintézzük egy kis pénzbírsággal, de legközelebb...
- Aaron? – A hang a csomagtartó felől érkezett.
- Pillanat – mondta az előbbiekben Aaronnak szólított rendőr.

- Mr. Kaulitz, kérem, szálljon ki, kezét tegye a tarkójára. Jogában áll hallgatni, és minden, amit mond... – Rémültem ugrottunk ki az autóból.
- Már elnézést, de volna kedves elmondani, hogy mégis mi a fasz történik? – Tajtékzott Bill.
- Kábítószert találtunk a csomagtartóban.
- Maga most szórakozik? – Kérdezte döbbenten Tom.
- Nem szoktam ilyenekkel viccelődni – felelte a rendőr, majd a bilincs kattant Tom csuklóján. Nem tudtam, mit tehetnénk, legszívesebben elbőgtem volna magam. Bianca megszorította a karomat.
- Vele mehetünk? – Kérdezte remegő hangon Bill.
- Igen, egy másik autóval. Amennyiben mindannyian ittak, javaslom, egy taxi legyen az.

A kapitányságra érve Bianca azonnal elrohant, hogy felhívja pár ismerősét annak reményében, valamelyiknek hátha akad egy kiváló ügyvéd barátja; Bill pedig a rendőrfőnökkel akart beszélni, hogy megtudja, mi folyik itt. A percek, amiket egyedül töltöttem, idegtépően lassan teltek, szinte óráknak tűntek. Aztán végre kinyílt az ajtó.

- Na? – Kérdeztem rögtön Billt.
- Nem mondanak semmit, azon kívül, hogy kirendeltek neki valami ügyvédet, aki késik – mondta. – Láttam odakint egy kávéautomatát, kérsz te is?
- Igen, köszönöm.

Visszaültem a helyemre és vártam. Szép kis nyaralás... – gondoltam magamban. Elfordítottam a fejemet balra és hirtelen azt hittem, rosszul látok. Egy vékony, barna hajú lány lépkedett sietősen a folyosón. Első ránézésre félelmetes volt a hasonlóság kettőnk között. Furcsa érzés kerített hatalmába.

- Te ki vagy? – Mire végiggondolhattam volna, már kimondtam.
- Parancsolsz? – Fordult meg. Nem csak első, de második és harmadik ránézésre is nagyon hasonlítottunk.
- Azt kérdeztem, ki vagy – értetlenül nézett rám, nem hibáztattam érte.
- Egy ügyvéd, aki már így is késésben van, úgyhogy, ha volnál kedves...
- Te vagy Tom ügyvédje?
- Minden bizonnyal, de ha még sokáig kérdezősködsz rólam, én magam sem fogom megtudni, miért is vagyok itt – mondta, majd sarkon fordult és eltűnt a mögött az ajtó mögött, ahol Tom már nagyjából egy órája ült.

Nagyon furcsa érzésem volt – rossz értelemben. A csaj egyébként biztosan nem volt idősebb nálam, nem beszélve arról, hogy milyen stílusa volt. Tom ezt jól beszívta... 

- Ki volt az a lány, akivel az előbb beszéltél? – Bill hangja zökkentett ki. Zaklatottnak tűnt.
- Az ügyvéd – feleltem egyszerűen, miközben arcát fürkésztem.
- A... mi? Tom ügyvédje?!
- Igen.
- Bassza meg – mondta, nekem pedig egyre nagyobbra nőtt a gyomromban éktelenkedő gombóc.

~ TOM ~

- Elnézést, rendőrfőnök úr, csak szeretném megtudni, hogy ideér-e még ma az ügyvédem.
- Már úton van.
- És mégis honnan, Alaszkából? – Csattant fel Tom. Soha nem jó modoráról volt híres, itt sem tudta sokáig türtőztetni magát, ám ezzel csak saját helyzetét nehezítette.
- Mr. Kaulitz, kérem, csillapodjon.

Az ajtó végre kinyílt.

- Ön minden bizonnyal az ügyvéd...nő lesz – mondta a rendőr, majd felállt, hogy kezet foghasson vele.
- Ig...
- Nocsak, idetalált, ügyvédnő? – Tom szavait hallva a lány összerezzent és úgy bámult rá, mintha szellemet látna.
- Mr. Kaulitz, nem mondom többször, hogy fogja be – mondta a rendőrfőnök, majd a lányhoz fordult. – Kérem, bocsásson meg újdonsült ügyfele viselkedése miatt. Ő Tom Kaulitz, én pedig Aaron Bennett rendőrfőnök vagyok. – Valószínűleg azt várta, hogy a vele szemben álló, fiatal lány is bemutatkozzon, ő azonban továbbra is Tom hátát bámulta. – És ön?
- A... Allie Devenport – érkezett a válasz, mire Tom felkapta a fejét és most ő nézett úgy, mintha kísértetet látott volna...

--------------------------------------------------------------------------

Már amikor megírtam, akkor is izgultam, hát még most, hogy publikáltam... :)) Már azelőtt eldöntöttem, hogy ebben a történetben visszahozom Allie-t, hogy az „I was...” írását befejeztem volna. Olvastam régebben egy könyvet, aminek az írója annyira szerette a főhősnőjét, hogy egy későbbi könyvében is szerepet kapott, igaz, nem akkorát, mint amekkorát Allie fog. Ez ösztönzött abban, hogy nem hülyeség egy olyan történetbe visszaírni egy karaktert, ami alapvetően teljesen másról szól. Nem tudom, sejtette-e valaki, hogy ő a titokzatos karakter, próbáltam nagyon finoman célozgatni rá. Remélem, Ti is örültök neki, mert én nagyon :)

Azoknak, akik nem olvasták az előző sztorit: első sorban azt tudom javasolni, hogy olvassátok el :D Másod sorban pedig, röviden összefoglalva: Allie volt a főhősnő, Tommal szerelmesek voltak egymásba, de Tomika elrontotta, kicsit sokat hazudott, és egyéb buta húzásai is voltak, így a kettejük történetének bizony nem happy end lett a vége. IDE KATTINTVA eléritek a történet részeit :)

4 megjegyzés:

  1. Waaaoo:O Beszaràs:D imàdooomimàdom,kicsit sokkot kaptam:D Lora

    VálaszTörlés
  2. Eddig is olvastam a fejezeteket, de nem éreztem késztetést arra, hogy írjak. Most viszont minden megváltozott. Engedd meg, hogy gratuláljak, hiszen nagyon jól írsz és ez a rész pedig valami fenomenális lett. Nagyon tetszett,ahogy összekapcsoltad a két sztorit. Bevallom őszintén nekem először nem nagyon esett le, hogy ki lehet a titokzatos hölgyemény, de így már értem, hogy Tom miért nem akart róla beszélni. Én nagyon örülök, hogy visszahoztad Alliet, mert egy szerethető karakter volt. További sok sikert a bloghoz! :)

    Kaylie

    Ps.: Bocsi a kis regényért.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Kaylie!
      Nagyon örülök, hogy most rászántad magad erre a kommentre, ha régóta olvasol, biztos tudod, hogy nekem ez milyen fontos :))
      Annak pedig még inkább örülök, hogy tetszett ez a rész, nekem is nagyon kedves. Allie a kedvenc saját karakterem, úgyhogy muszáj volt visszahoznom :))
      Remélem, a későbbiekben is követni fogsz és néha talán írsz is egy-egy rövid véleményt! :)

      Törlés

Bárki írhat megjegyzést, és szeretnélek is megkérni titeket, hogy éljetek ezzel a funkcióval, nagyon fontos számomra a véleményetek :))