2013. szeptember 5., csütörtök

9. fejezet: Last Chance


A mai fejezethez annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy amikor a 8.-at feltettem, akkor azon kívül már csak egy volt megírva. Nyilván annak kéne jönnie most, de idő közben kicsit továbbgondoltam a történetet, és ma visszaemlékezni fogunk, a korábbiakban 9.-nek szánt fejezet (a „You?”) pedig csak ezután érkezik. Gondolom, nem erre voltatok kíváncsiak, de ismertek... Szeretek játszani az idegeitekkel :D Viszont normál hosszúságú a fejezet, és kicsit olyan "I was..."-os hangulata van :)

Más: Tom elárulta, hogy az új album 'K' betűvel kezdődik. Hát, mennyit is vártunk erre? :D Lassan, de biztosan azért haladunk :)


~ 6 HÓNAPPAL KORÁBBAN ~

(Emlékeztetőül az utolsó „I was...” rész: katt)

Ajánlott zene: Tokio Hotel – Attention

“Gondolataim mélyéből iPhone-om egyre erősödő csörgése szakított ki. A mai napon már nem először letöröltem a könnyeimet, majd unottam nyúltam telefonomért. Amikor azonban megláttam, hirtelen levegőt venni is elfelejtettem. A kijelzőn ugyanis nagy betűkkel egy ismerős név virított. Tom Kaulitz.ˮ

Nem tudtam, mit kellene tennem. Ha felveszem, hallanom kell a hangját, de ha nem veszem fel, azt egész életemben bánni fogom. Ha tényleg tovább akarok lépni, nélküle, a mostani életemmel, Jasonnel, akkor nem szabad beszélnem vele. Bár az is lehet, hogy még egyszer meg kell hallgatnom. Ha tényleg le akarom zárni... De le akarom én zárni egyáltalán? Hiszen szeretem. Annyira szeretem, mint soha senkit, és annyira szeretem, amennyire soha senkit nem is fogok.

- Szia – szóltam bele végül hosszas hezitálás után.
- Már majdnem letettem – érkezett a válasz, szívem pedig kihagyott egy ütemet, amikor meghallottam jól ismert, gyönyörű, mély hangját.
- Miért hívtál?
- Olvastad az emaileket?
- Miket?
- Email. Tudod. Elektronikus üzenet...
- Igen, Tom, tudom, mit takar ez a fogalom.
- Küldtem párat...
- Nem néztem mostanában a fiókomat – hazudtam.
- Oh. Mindegy is. Izé, öhm... Hogy vagy?
- Ne csináld ezt. Miért hívtál?
- Öhm. Bill és én Rómába megyünk. Holnap.
- Mi van?! – Annak ellenére, hogy olvastam az újságban is, és olvastam az emailjét is, ugyanúgy meglepődtem, mint először. – Miért?
- Szerintem nagyon jól tudod, hogy miért.
- Erre semmi szükség nincs.
- De van. Nagyon is van. A gépünk délután öt körül száll le, majd megírom a részleteket, ha ott vagyunk.
- Minek a részleteit?
- A találkozónknak.
- És honnan veszed, hogy én bárhol is találkozni fogok veled? – Azért álljunk már meg egy kicsit. Idejön, rendben van, ez mondjuk tényleg valami. De elég dolgot tett annak érdekében, hogy soha többet ne akarjam látni.
- Ha valaha szerettél, eljössz.
- Te most komolyan érzelmileg próbálsz zsarolni?
- Nem tudom – hallottam, hogy mosolyog. – Akkor holnap. És sze... Szia. – Mondta, majd letette.

~ 1 NAPPAL KÉSŐBB ~

- Mész ma valamerre? – Kérdezte Jason, miközben kisétált a fürdőből. Csak egy törölköző volt derekára tekerve. Szexi volt, de valahogy mégsem tudtam ezzel foglalkozni. – Babe, merre jársz? Kérdeztem valamit.
- Kicsit fáradt vagyok, ez minden. Szerintem pihenni fogok – nem akartam hazudni neki, de mégsem mondhattam azt, hogy találkozom Tommal. Bár még nem döntöttem el, hogy tényleg elmegyek-e.
- Lee nemrég írt sms-t, este lesz valami buli náluk. Jó lenne elmenni, nem?
- Szerintem én kihagyom, de te menj csak nyugodtan – mosolyogtam rá. Így legalább nulla esély lesz arra, hogy nem talál itthon, ha esetleg én valahol máshol lennék...
- Nem akarok nélküled menni – közelebb lépett hozzám, majd átkarolta a derekamat. – Na, gyere velem. Rég találkoztál Lee-vel és a többiekkel is.
- Nem aludtam túl jól, Jason. De te ne hagyd ki miattam – mosolyogtam kedvesen, majd kiléptem öleléséből és elkezdtem lefőzni egy kávét. Nem akartam édelegni vele, egyszerűen csak nem ment. Túl sok minden történt az elmúlt egy napban, ami kellőképpen kizökkentett az eddigi életmódomból.
- Oké – felelte, majd bement a szobába. Tudtam, hogy megbántottam, de ő is megbántott engem, amikor kidobta azt az újságcikket.

Néhány órával később törökülésben ültem az ágyon, előttem egy magazin volt, amit minden bizonnyal lapozgattam, bár fogalmam nem volt, miről írnak benne. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak Tomra. Szinte másodpercenként pillantottam Iphone-omra, hogy ellenőrizzem, írt-e már. Nem mintha a nap folyamán nem cipeltem volna a lakás minden egyes szegletébe magammal, hogy véletlenül se maradjak le arról, ha üzen. Pedig még mindig nem tudtam, mit fogok tenni.

Ha az eszemre hallgatok, nem megyek el, hiszen nem érdemli meg, ezen kívül pedig a barátom sem érdemli meg, hogy a háta mögött mással találkozzak. Különösen nem azzal a sráccal, akibe a mai napig halálosan szerelmes vagyok.

Ha viszont a szívemre hallgatok, akkor ebben a percben elkezdek készülni, hogy minél szebbnek lásson, amikor találkozom vele. Persze, hogy látni akarom, persze, hogy hallani akarom a hangját. Igazság szerint semmi mást nem szeretnék, mint megölelni és megcsókolni őt, és elmondani neki, hogy hiába történt rengeteg szarság, szeretem. Ugyanúgy szeretem őt, mint eddig, ha nem jobban.

A szívem győzött.

Bár még nem írt, elkezdtem készülődni. Egy korall színű, szegecses rövidnadrág mellett döntöttem, amihez egy fehér, ujjatlan blúzt és egy szintén fehér magassarkút választottam. Hajamat lágyan hullámosítottam, és kicsit erősebb sminket készítettem. Szürke és fekete szemhéjpúder segítségével füstös szemeket készítettem, majd felvittem a szempillaspirált, a korall színű pirosítót, végül pedig kevés halvány rózsaszín szájfénnyel emeltem ki ajkaimat.


Délután öt óra volt, mire elkészültem, a gépüknek mostanában kellett leszállnia. Az ágyon ültem, telefonomat szorongattam. Vártam, hogy történjen valami. De nem történt. Eltelt negyed óra, majd fél, majd másfél. Semmi.

Tulajdonképpen miért hittem azt, hogy attól, hogy azt mondja, idejönnek, tényleg így is lesz? Ő Tom Kaulitz, aki az elmúlt egy évben éppen elég okot adott arra, hogy ne bízzak meg benne. Lerúgtam a magassarkút és kimentem a konyhába, gondoltam, összeütök valami ehetőt. Az egész napos gyomorgörcstől eddig egy falat sem ment le a torkomon.

Épp a tojásokkal szöszmötöltem, amikor csengettek. Megmostam a kezemet, majd az ajtó felé indultam, azonban amikor kinyitottam, szinte levegőt sem kaptam.

- Látom, mégiscsak úgy döntöttél, hogy eljössz – vigyorgott. – Csinos vagy – mondta, majd közelebb lépett és megölelt. Azt hittem, elájulok. Az elmúlt hetekben minden erőmmel igyekeztem elfelejteni, hogy milyen az illata, milyen az érintése. Utáltam, hogy egy pillanat alatt sikerült szétzúznia a magam köré épített világot, amiben biztonságban éreztem magam.
- Honnan tudtad, hogy itt lakom? – Kérdeztem, miután szétváltunk.
- Nem tudtam.
- Akkor? – Néztem rá értetlenül.
- Ez a negyed van közel az egyetemhez, elég sok diák rohangál a környéken. Gondoltam, hogy valamerre erre lehetsz. Szép lakás – mondta, majd egy szó nélkül belépett és a konyha felé tartott. – Enni készültél?
- Igen – feleltem, majd hirtelen eszembe jutott, hogy ő nem tud Jasonről. Gondoltam, nem lenne praktikus, ha egy közös képet látva jönne rá. – Öhm, elég nagy a rendetlenség, szóval...
- Rendetlenség? Allie, a rend fogalmát rólad alkották – nevetett. Annyira hiányzott a hangja, a szavai. – De egyébként arra gondoltam, hogy beülhetnénk valahová.
- Rendben – helyeseltem. – Felkapom a cipőmet és indulhatunk – mondtam, majd berohantam a szobába, röpke fél perccel később pedig ismét előtte álltam és indulásra kész voltam.

Nagyjából fél órával később szálltunk ki az autóból, ami a kedvenc éttermem előtt parkolt. Elfoglaltunk egy asztalt, majd a pincérnő érkezett az étlappal.

- Jesszus! Te Tom Kaulitz vagy? – Kérdezte izgatottan.
- Nem – felelte Tom, én pedig majdnem elnevettem magam.
- De pont úgy nézel ki – folytatta a pincérnő.
- Igen, sokan mondták már.
- És a hangod is teljesen olyan!
- Igen, ezt is hallottam már.
- Biztos nem te vagy?
- Egészen biztos. Egy éhes vendég vagyok, aki szeretné átnézni az étlapot.

- Élete legnagyobb találkozásától fosztottad meg – mondtam nevetve.
- Elrontotta volna az én legnagyobb találkozásomat – felelte komolyan, én pedig azt hittem, elolvadok.

A pincérnő felvette a rendelésünket, ami nem sokkal később meg is érkezett, mi pedig nekiláttunk elfogyasztani. Végig beszélgettünk, ami jó volt ugyan, de semmi komoly dologról nem esett szó. Úgy éreztem, semerre nem tart ez a találkozó, ezért arra az elhatározásra jutottam, felhozom a témát.

- Nem hiszem, hogy azért jöttél ide, hogy együtt vacsorázzunk.
- Nem, ez igazából jobb, mint amire számítottam.
- Tom, komolyan.
- Komolyan. De egyébként beszélni akartam veled, ha már máshogy nem sikerült. Bár tényleg elég hihetetlen, hogy itt ülsz velem szemben, miután nem válaszoltál a hívásaimra.
- Úgy gondoltam, megérdemelsz... megérdemlünk egy utolsó esélyt.

Beszélgetésünkben pár perces csend állt be, végig egymást néztük. Nem tudtam, jó ötlet volt-e eljönni. Közben párszor eszembe jutott Jason, aki most valószínűleg a barátaival sörözik. Ha nincs Tom tegnapi telefonja, vélhetően én is velük buliznék most.

- Gyönyörű vagy – mondta végül. Egész testemben megremegtem.
- Ne csináld ezt.
- Mit? – Mosolygott.

Már éppen válaszolni akartam, de a szívem hirtelen kihagyott egy ütemet. Az étterembe ugyanis éppen Jason lépett be. Amikor meglátott, szeme villámokat szórt. Megindult felénk.

- Mit keresel itt? – Kérdezte mindenféle köszönés nélkül.
- A kérdés inkább az, hogy te mit keresel itt, haver – állt fel székéből Tom.
- Oh, csak nem megzavartam a bájos vacsorátokat?
- De, éppenséggel pont azt tetted.
- Nos, igazán sajnálom, hogy nem értem, miért van itt a barátnőm.
- A... mid?
- Ja, hogy Allie erről az aprócska részletről nem számolt be? Az kellemetlen.
- Neked is elég kellemetlen lehet, hogy a barátnőd engem választott ma helyetted – láttam Tomon, mennyire feszült lett, de a büszkesége nem engedhette meg, hogy ő maradjon alul ebben a párbajban.
- Ti aztán megérdemlitek egymást – felelte Jason, majd sarkon fordult és ott hagyott minket. Hirtelen felálltam, de nem tudtam, mit tegyek. Magyarázattal tartoztam mindkettejüknek.

- Nem akarsz mondani valamit? – Kérdezte gúnyosan Tom.
- Mit kellene mondanom?
- Nem is tudom, például, hogy mikor akartad elmondani, hogy ismét együtt vagy ezzel a bájgúnárral, vagy, hogy egyáltalán miért vagy vele.
- Hogy miért vagyok vele?! Mert ő még soha nem bántott meg, fele annyira sem, amennyire te többször is.
- Komolyan azt gondolod, hogy te bármivel is jobb vagy nálam?
- Mi van? – Megrökönyödve néztem rá.
- Nem veszed észre, hogy állandóan játszadozol az emberekkel?
- Mi a szarról beszélsz? – Cseppet sem zavart, hogy egy étterem kellős közepén üvöltünk egymással.
- Kezdted Billel, amikor nálunk voltál, utána már ott is a kis Jasonnel ebédeltél, aztán, miközben állítólag szerettél, mégis ott hagytál, utána, mint az imént kiderült, összejöttél Jasonnel, most pedig mégis eljöttél vacsorázni velem, miközben valami utolsó esélyt emlegettél.
- Mert te nem hívtad fel egyből Riát, amikor azt hitted, van köztünk valami Jasonnel.
- Mint látjuk, jól hittem.
- Nem, Tom, nem jól hitted. Akkor még semmi nem volt, mivel tényleg szerettelek.
- Ja, biztos, annyira, hogy másnap már a volt barátod karjaiban kötöttél ki.
- Nem másnap.
- És most mire számítottál, hm? Hogy ha jól sikerül az este, akkor egymás karjaiba borulunk, ha viszont nem, akkor szépen hazamész, és mintha mi sem történt volna, folytatod a kis barátoddal? – Nem tudtam mit mondani, bármennyire is fájtak a szavai, bármennyire is bunkó és arrogáns volt, igaza volt. Ezt vártam ettől az estétől.
- Én...
- Te? Te mi? Igazam van, nem?
- De.
- Gratulálok.
- Te akartál találkozni velem – mondtam indulatosan. Lehet, hogy hiba volt nem elmondani neki Jasonnel való kapcsolatomat, de ettől még nem én vagyok a rossz ebben a történetben.
- Mert egy idióta vagyok – mondta, majd megindult a kijárat felé.
- Mert szeretsz – feleltem hirtelen.
- Ezt honnan veszed? – Kérdezte gúnyosan.
- Pár nappal ezelőtt te magad írtad – amint kimondtam, egyből rájöttem, lebuktattam magam.
- Ja, az emailben, amit te nem olvastál. Komolyan, Allie, kár volt idejönnöm. Tudod mit? Kár, hogy ismerlek.

Percek teltek el, én pedig mozdulatlanul álltam az étterem kellős közepén. Nem érdekelt, hogy mindenki bámul, egyedül csak Tom szavai jártak a fejemben. „Kár, hogy ismerlek.” Hogy mondhat ilyet? Hogy mondhatja ezt pont ő, miközben miatta történt minden?

- Tényleg Tom Kaulitz volt, igaz? – Az idegesítő pincérnő kérdése zökkentett ki. Szúrós szemmel néztem rá, majd rendeztem a számlát és hazafelé indultam.

Bár az étterem nem volt túl közel a lakáshoz, mégis úgy döntöttem, gyalog megyek hazáig. Nem akartam hazamenni. Üresnek éreztem magam. Tudtam, hogy beszélnem kell Jasonnel, de ez sem érdekelt. Semmi sem érdekelt.

Már jó húsz perce sétáltam, amikor eleredt az eső. Sem esernyő, sem más nem volt nálam, amivel védekezni tudtam volna a hideg cseppek ellen. Fantasztikus.

Tom szavai elviselhetetlenül zúgtak a fülemben. „Te sem vagy jobb nálam. Kár, hogy idejöttem. Kár, hogy ismerlek. Kár, hogy ismerlek. Kár, hogy ismerlek.”

Úgy éreztem, bár soha nem is volt az enyém, most mégis örökre elveszítettem.

Egy valami mégis jó volt a szakadó esőben. Senki nem látta, hogy sírok.

2 megjegyzés:

  1. Én vagyok az egyetlen aki szereti olvasni, ahogy ők ketten veszekednek?! Úgy értem, annyira egyértelmű, hogy szeretik egymást mégis képesek minden kis apróságon összeveszni és ez egy kicsit vicces. :D Ismét kaptunk egy remek részt. Csak így tovább, alig várom a következőt!

    Kaylie

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én meg szeretem írni, amikor veszekednek... :$:D Úgyhogy fognak még, nem is keveset :D
      Köszönöm, nagyon örülök, hogy tetszett a rész :)

      Törlés

Bárki írhat megjegyzést, és szeretnélek is megkérni titeket, hogy éljetek ezzel a funkcióval, nagyon fontos számomra a véleményetek :))