18. fejezet: Show Me The Truth

Sajnálom, hogy megint elcsúsztam egy picit. Nem szeretnék magyarázkodni, lényeg a lényeg, így sikerült, most viszont itt vagyok a résszel. Talán nem annyira izgalmas, mint amire számítottatok, de a következő fejezetek megint pörögni fognak :)
Ps. tudom szerkeszteni az oldalsó modulokat (lekopogom), úgyhogy van új szavazás és video! :))

- Tom, én meg tu...
- Meg tudod magyarázni? Mi a faszt lehet ezen megmagyarázni, hm? Komolyan, Bi... Ja... Bassza meg! – Soha nem hallottam még így kiabálni.
- Én nem... – Alig bírtam beszélni. Többszörösen is sokkot kaptam. Egyrészt fogalmam sem volt, honnan tudhatta Adam, másrészt soha, még a legmerészebb rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy Tom így fogja megtudni.
- Mit te nem? Nehogy elkezdj bőgni. Kurvára nincs jogod hozzá! Ebben a kibaszott történetben nem te vagy az áldozat!
- Tudom, én... Bocsáss meg. Könyörgöm, Tom, ne haragudj.
- Takarodj innen. – Soha semmi nem fájt még ennyire.
- M...
- Nem hallottad? Menj el, mielőtt még valami olyat teszek, amit én is megbánok.

Nagyjából negyed órával később otthon voltam. Kulcsommal alig találtam bele a zárba, a szemeimet elborító könnyektől szinte semmit nem láttam. Bianca és Bill az étkezőben voltak, nevetgéltek

Nagyon úgy tűnt, Bill még nem olvasott újságot. Nem tudtam, mit tegyek. Ha hazaér, Tomtól fogja megtudni. Legalább Biancának legyen meg a lehetősége, hogy elmondhasson neki mindent.

Remegő lábakkal léptem az étkezőbe, az ott ülők pedig riadtan néztek rám.

- Jézusom, Bianca, mi történt? Tommal van valami? – Kérdezte aggódva Bill. Csak megráztam a fejem. Ránéztem Biancára és tudtam. Tudtam, hogy ő tudja, hiszen jobban ismer, mint bárki.
- Bill, megbocsátanál egy pillanatra, kérlek? – Bill némán bólintott, nővérem pedig hozzám sietett. Valahogy sikerült feltámogatnia a szobámig, ahol immár a hangos zokogás tört ki belőlem.

- Elmondtad neki? – Kérdezte. Nem tudtam válaszolni. – Jade, az Istenért! – Hangja türelmetlen és feszült volt.
- Adam... – Dadogtam.
- Mi van vele? Nem is tudja.
- De.
- M... Micsoda?
- N... nem tudom, ho… honnan jöhetett rá, de tu... tudja. – Nagy levegőt vettem, megpróbáltam összeszedni magam, legalább annyira, hogy összefüggően tudjak beszélni. – Interjút adott az egyik magazinnak – mondtam, majd újra hangos zokogásban törtem ki.
- A kurva életbe. És Tom...? – Némán bólintottam. – A kurva életbe! Gyere ide, hugi – mondta, majd szorosan átölelt. – Nem lesz semmi baj. Tudtál beszélni vele?
- Nem. Elküldött. Azt mondta... azt mondta...
- Shh, nyugodj meg! Ha lehiggad, biztosan hagyni fogja, hogy megmagyarázd.
- Beszélj Billel – nyögtem ki nagy nehezen.
- Nem foglak ilyen állapotban itt hagyni.
- De. Beszélned kell vele. Hidd el, mindketten jobban jártok, ha nem Tomtól vagy a médiából értesül róla.
- Te jól leszel?
- Nem. De ráérsz utána velem foglalkozni.
- Bassza meg – mondta idegesen, majd szorosan átölelt és elindult vissza az étkezőbe, az ajtóban azonban megtorpant. – Szeretlek, hugi. Minden rendben lesz. – Fájdalmas mosolyra húzódott a szám. Mindketten tudtuk, hogy innentől már semmi nem lesz rendben.

~ TOM ~

- Mi a faszért van az embernek telefonja?! – Fújtatott Tom, miután századjára, vagy inkább ezredjére sem sikerült elérnie öccsét.

Mindenképpen beszélni akart vele, érezte, hogy ő mit sem sejt még ebből a több hónapja tartó színjátékból. Egyelőre sem ideje, sem ereje nem volt végiggondolni az imént látottakat, hallottakat.

Rá kellett gyújtania, aztán el kellett szívnia további legalább fél doboz cigarettát, közben pedig ki kellett nyitnia egy doboz sört is. Majd további néhány dobozt is.

Újra tárcsázott. Beszélnie kellett Billel. A telefon csak kettőt csörgött.

- Végre már! Hol a picsában vagy?!
- Hol lennék? Los Angelesben. De egyébként lehetnél néhány fokkal kedvesebb is. – Érkezett a válasz, nem éppen attól, akit Tom ténylegesen hívni szeretett volna.
- Bassza meg.
- Aha, látom, az ma nem megy.
- Bocs.
- Nem beszélnél érthetően?
 - Szia.

Tom zavarodottságán nem segített az sem, hogy öccse helyett véletlenül Allie-t tárcsázta. Billt továbbra sem tudta utolérni, közben pedig egyre inkább úrrá lett rajta a düh.

Ismét telefonjáért nyúlt.

- Igen?
- Sajnálom az előzőt.
- Hallom, lehiggadtál – felelte Allie. – Akkor megmagyarázhatnád, hogy mi volt ez.
- Eredetileg Billt akartam hívni.
- Így már mindent értek – Allie hangjában érződött az irónia.
- Figyelj, én... Szükségem van a segítségedre.
- Oda is repüljek esetleg?
- Jó lenne.
- Parancsolsz? Te most szórakozol velem, igaz?
- Nem.
- Tom, komolyan  gondolod, hogy ez még egyszer bejön?
- Mi?
- Nagyjából egy évvel ezelőtt ugyanígy hívtál fel, és mint kiderült, az ég adta világon semmi problémád nem volt.
- Úgy hallatszott az előbb, mintha most semmi problémám nem lenne? – Tom ismét egyre feszültebb lett.
- Bill biztos szívesen segít megoldani a gondodat.
- Nem, Allie, ez most más. De tudod mit? Igazad van. Hülye vagyok, hogy téged hívtalak. Vigyázz magadra – mondta, majd letette.

* EGY HÓNAPPAL KÉSŐBB *

~ JADE ~

Beszélnünk kell.

Ennyi volt, ami az sms-ben állt, én pedig gondolkodás nélkül rohantam hozzá. Magam sem tudom, mit reméltem. Hogy megbocsátott? Mindennél jobban szerettem volna, de tudtam, hogy ez lehetetlen. Átvertem őt, és nem csak a kedvenc színemet -, hanem az egész életemet illetően hazudtam neki. Tudtam, hogy a legtöbb, amit kaphatok tőle az egy esély, hogy elmagyarázzam a dolgokat. Bár én sem tudtam, mit lehetne ezen elmagyarázni.

- Szia – mondtam halkan, miután ajtót nyitott.
- Gyere be – hangja kimért volt, ám nem dühös. Kicsit megkönnyebbültem, de közben fel voltam készülve rá, ez bármikor megváltozhat. – Kérsz valamit inni?
- E... egy pohár vizet.
- Rendben, hozom.
- Tom, nem kell ezt csinálnod. Inkább üvölts velem, vagy csinálj, amit akarsz, de erre a színjátékra nincs semmi szükség.
- Milyen ironikus, nem?
- Mire gondolsz?
- Pont a te szádból hallani azt, hogy nincs szükség a színjátékra... Neked miért volt rá szükséged, hm? – Nem tudtam mit felelni, hiszen igaza volt. – Miért nem mondtad el azon a szaros randin, hogy Bianca ikertestvére vagy? Azt hittem, már az első pillanatban megtaláltuk a közös hangot. Én is elmondtam neked, hogy mekkora barom a menedzserünk. Bizalmat szavaztam neked, amikor ilyen dolgokat osztottam meg veled. Tudod miért? Mert akkor és ott azt éreztem, hogy különleges vagy. Nem tudtam volna megmagyarázni, hogy miért, egyszerűen csak ez motoszkált bennem. És tudod mit? Nagyot tévedtem.
- Ne mondd ezt...
- Ne mondjam ezt? Miért ne mondjam ezt? Mert átvertél, eljátszottad a bizalmamat, hülyének néztél...
- Nem néztelek hülyének, Tom.
- Na ne röhögtess – nevetett cinikusan. Nem kiabált, még csak nem is emelte fel a hangját. Nyugodtan ejtette ki a szavakat, és talán ettől vált ennyire ijesztővé a felismerés. A felismerés, hogy nem gyűlöl. Közömbösen viselkedett, ami talán ezerszer rosszabb volt. – Szóval? Miért nem mondtad el, hogy te vagy Jade?
- Mert azt hittem, hogy csak arról az egy estéről van szó. Hogy nem találkozunk majd többet, akkor pedig teljesen lényegtelen lesz számodra, hogy Biancával vagy Jade-del vacsoráztál együtt.
- Igen, igazad van. Ha csak arról az egy estéről lett volna szó, mindegy lett volna. Akkor máshogy kérdezem. Amikor a vacsora után, a limuzinban azt mondtad, megismételhetnénk ezt az estét, akkor miért nem mondtad el? Vagy még akkor sem gondoltad, hogy egy vacsoránál több lesz?
- Reméltem.
- Remélted... Remélted, hogy kialakul köztünk valami, de nem mondtad el, hogy ki vagy valójában. Ha Adam nem adja ezt az interjút, mikor szerettél volna beszámolni erről az apró titokról?
- Nem tudom.
- Remek. Igazából mindegy is. Több oka van annak, hogy ide hívtalak. Az egyik, hogy azt gondoltam, megérdemlek valamiféle magyarázatot, de a te egy szavas válaszaid ennek az ellenkezőjét bizonyítják. A másik...
- Tom, ne csináld ezt! Persze, hogy magyarázatot érdemelsz, de nem tudok mit mondani. Tudom, hogy hibáztam, és hidd el, ha tehetném, visszacsinálnám.
- De nem tudod – mosolygott keserűen. – És mint mondtam, már nem számít.
- Valld be, hogy most egy kicsit örülsz – hirtelen szaladt ki a számon, de úgy éreztem, nem tudom kontrollálni az érzéseimet.
- Parancsolsz?
- Így legalább mindenféle bűntudat nélkül azt csinálsz az ügyvédnőcskéddel, amit és amikor akarsz.
- Ne keverd őt bele, Jade. Semmi köze ehhez az egészhez, nincs okod őt hibáztatni. Ha szeretnél egy bűnbakot, aki miatt tönkrement a kapcsolatunk, akkor egy kicsit közelebb keresgélj – tudtam, hogy igaza van, mégsem tudtam elfogadni.
- Akkor most vége?
- Szerinted? Mit gondoltál, hogy ott folytatjuk, ahol abbahagytuk?
- Nem, csak... Nem tudom, mit reméltem, Tom. Sze... Szeretlek, és nem akarom, hogy így érjen véget.
- Nem kellett volna sem így, sem máshogy véget érnie, ha nem hazudsz nekem.
- Tudom – suttogtam, miközben igyekeztem elfojtani magamban a sírást.
- Hamarosan indul a turné, hónapokig nem leszünk az országban. Azt hiszem, ez még egy jó ok a búcsúra. Nem akarlak többet látni. Mindkettőnknek így lesz a legjobb.
- Neked, maximum.
- Oké, akkor nekem így lesz a legjobb, és mondhatod, hogy önző vagyok, de más nem is érdekel. Amit mondtam, megmondtam. Nem akarok többet találkozni veled. Nem tudom és nem is érdekel, Bill hogyan dönt a nővéreddel kapcsolatban, de bármire jut, te és én többet nem találkozunk. A mai nappal kezdve megszűntél létezni számomra, Jade – némán bólintottam, majd remegő lábakkal felálltam a kanapéról, és amilyen gyorsan csak tudtam, a kocsimhoz siettem.

Beindítottam a motort, hallottam, ahogy csikorognak a kerekek, de olyan volt, mintha a dolgok valahol tőlem messze történnének. A következő sarokig jutottam, ott viszont kénytelen voltam megállítani az autót, ugyanis kitört belőlem a zokogás.

- Kérem, kapcsolják be a biztonsági öveket, megkezdjük a leszállást – tompán hallottam a steward hangját, ami kizökkentett a gondolataimból, de a szememet nem akartam kinyitni, megmozdulni sem volt kedvem.

- Jól vagy? – Kérdezte Bianca. Némán bólintottam. – Kapcsold be azt a szart, vagy csúnyán megrángatlak a landolás után. – Muszáj voltam elmosolyodni azon, amit mondott. Az elmúlt egy hónapban ő próbálta tartani bennem a lelket. Nem mondom, hogy sikertelenül, hiszen még itt voltam, pedig a szó legszorosabb értelmében minden életkedvemet elvesztettem azon a délutánon, amikor utoljára beszéltem Tommal.

- Szeretettel köszöntjük önöket a mindig napos Los Angelesben! Köszönjük, hogy járatunkat választották, reméljük, jól utaztak. A mihamarabbi viszont látásra!

Furcsa érzés kerített hatalmába, amikor leszálltunk a repülőről. Hónapok óta nem jártunk itt. Mindkettőnk élete gyökeresen megváltozott, mégis, ahogyan magamba szippantottam a levegőt, ahogyan a nap felé néztem, úgy éreztem, nem lesz baj. Úgy éreztem, biztonságban vagyok, úgy éreztem, tényleg hazaértem.

- Elrohanok a mosdóba, oké? Sietek.
- Rendben, az előtérben megvárlak – feleltem.

Kivonszoltam a csomagjainkat, majd egy szabad ülőhelyet kerestem, azonban a szemben lévő újságos üzletnél nem tudtam nem észrevenni azt a címlapot. Gondolkodás nélkül indultam meg a bolt felé.

- A Los Angeles Times-ból...

~ BIANCA ~

- ...szeretnék…

~ ALLIE ~

- ...egy példányt.

HOZZÁNK LÁTOGAT A TOKIO HOTEL!
A rajongóknak már csak kettőt kell aludniuk, hogy élőben láthassák kedvenceiket. A Kaulitz ikrek néhány évet Los Angelesben éltek, valamivel több, mint egy éve azonban visszaköltöztek Németországba. Most a banda másik két tagjával kiegészülve térnek vissza, hogy örömet szerezzenek rajongóiknak, és bő egy órás koncertet adjanak. Az együttes a mai nap folyamán érkezik meg hazánkba, a szemfülesebbek az esti órákban akár már el is csíphetik őket az utcákon.